A híd valahol félúton van a tejcsarnok és az óvodai kapu között. Egyszerű, közúti átjáró egy apró patak felett, porladozó, töredezett aszfalttal – az út, ami átvezet rajta, az óvoda és a templomdomb között felkaptat egy ipszilon kereszteződésbe, ahonnan balra fordulva az ember a téesz bejáratához jut. Sok gép jár erre, emiatt ilyen pocsék és rázós itt a burkolat.
A busz általában itt is megáll az autóbuszöbölben, de ez már inkább megszokás – a megállót pár éve megszüntette a Volán: minek, alig ötven méterre van egy másik megálló is.
A hídon rendőr áll, tanácstalan mozdulattal inti le a buszt. A sofőr lelépdel mellé, vissza se pillantva az utasokra elindul a körzeti megbízott felé.
Mindössze két ember ül a járó motorú Ikaruson: egy ősz asszony, aki tyúkot visz Zalaegerszegen élő fiának, és Pisti, a kántor. Ő majd az ötven méterre lévő megállóban száll le.
A két férfi a híd korlátja fölé görnyedő tíz éves forma kisfiút nézi – nem önszántából áll így: a nyelve a fagyos híd zöldre mázolt acélkorlátjához tapadt, amikor unalmában kipróbálta, mennyire hideg.
Jó tíz percen át tanakodnak, mitévők legyenek. A kisfiú többször is mondja, hogy fáj, de persze ebből csak annyi hallatszik, hogy háj.
Aztán zajongás támad, az óvodások jönnek ki az udvarra játszani, és a szégyentől, hogy nehogy így lássák a kisfiú nagyot ránt a nyelvén, ami fájdalmasan leválik a fagyott acélról, egy apró bőrdarab nyoma emlékeztet már csak a helyre, ahol odafagyott.
A kisfiú titokban sírni kezd.
A rendőr kacag, a busszofőr kezet ráz vele, majd elindul. Józsefnek hívják, még pár évig sofőrködik, majd a fiával egy horgásztóhoz tartva kisodródnak, és ő a baleset miatt tolószékbe kerül. 2005-ben, 95 évesen hal meg.
Karcsi, a körzeti megbízott előre hozott nyugdíjas éveit idős anyja ápolásával tölti, majd annak halála után néhány évvel az alkohol vele is végez.
A kisfiú én vagyok.